szabadarcmás

Piroska, haramadik gyermekünk, akárcsak az előző kettő, szintén hálószobánkban látta meg a napvilágot (pontosabban, egy gyengécske lámpa fényét). Fontosnak érzem, hogy megosszam mind ezt a születés-szülés történetet, mind pedig a mostani helyzethez kapcsolódó érzéseimet.

Jöjjön tehát Piroska születésének története.

Piroska úgy jött, hogy szinte nem is vettük észre. Állítólag van ez így, a természet teremtő ereje csodálatos - mi pedig az előző két gyermek okozta örömben megtaláltuk a legkisebb harmadikra való várakozásban is az örömünket. Akárcsak nővérem, és Balázs unokatestvérem. Nem volt könnyű a kilenc hónap, hiszen ezen a nyáron múlt 4 és ősszel pedig 3 Samu és Manka. Mindketten itthon voltak egész nyáron is, és Samu ősszel kezdte az ovit.

Aki szülő, és aki apa, és kiveszi a részét a családban eljátszható szerepek sokféleségéből, tudja, hogy miről beszélek. A pelenkázást nem vállaló apák esetleg tudják, akik pedig szinte sohasem mesélnek a gyerekeknek, vagy nem mennek velük felfedezni a világot, sejtheteik, akik viszont nem tudnak mit kezdeni egy ekkora gyerekkel 1-2 óránál tovább azok biztosan nem tudják miről írok, mikor ennek az időszaknak a mozgalmasságát vetítem elő.

De a történet inkább a mama története.

Harmadik gyermekünket várva, kaptam-kértem egy könyvet, melyben remek születéstörténetek vannak. Személy szerint fontosnak tartanám, hogy minden nő, aki szülni készül, ismerje meg a sokféleségét a születéstörténeteknek. Hiszen a lehetőségeket meg kell ismerni - rá kellett döbbennem, hogy a témához való átlagon felüli érdeklődésem sem biztosított számomra elég képzelő-erő táptalajt. Mindezt azonban nálam is, és Adriennél is pótolta ez a könyv - s ennek segítségét, nehézségét éreztük is.

Előkészületek

Mindent megvettünk, ami a szüléshez kellhet. Csomagok is pöpecen összeállítva, ha éppen a kórházba kell sebtiben menni. Ultrahangot nagyjából kihagytuk - kétszer elmentünk a közeli város rendelőintézetébe. Előszörre nem nagyon értettem, hogy mit mond a doktor úr. Várandósságunkat kockázatosnak minősítette (Adrien idén múlt 37), tehát veszélyeztett terhességet mondott, és mindenféle dolgot ajánlott. Például, hogy szerinte szükséges volna egy genetikai ultrahang. Adott névjegyet, de talán nem értette a célzást, hogy akármi baja is van a gyermeknek, nem fogjuk elvetetni.

A születendő gyermek nem egy olyan karácsonyi ajándék, ami be van csomagolva, és el van rejtve a szülők ruhásszekrényébe, nekünk pedig nem az a szándékunk, hogy egy kicsit megszaggatva a csomagolást, belenézzünk a dobozba, megnézzük, hogy jó-e, illik-e hozzánk az ajándék, hogy ezt akarjuk-e, ez kell-e nekünk.

S ha nem tetszik, akkor lehet kérni másikat. A természet visszaveszi.

Én ezzel a szemlélettel nem tudok azonosulni, és károsnak tekintem ezt a felelőtlen orvosi etikát, mely nem a tájékoztatást helyezi első helyre.

Világunk tele van mítoszokkal, és jól játsszák szerepüket a történetek színpadán. A névjegykártyát eltettem, de tudtuk mind a kettten, ehhez a doktorhoz soha nem szeretnénk kerülni, ezért másodjára egy másik orvost választottunk. Nyugtáztuk a hitbéli nézetkülömbségből és társadalmi pozicíó hitéből fakadó bennünket ért hátrányos megkülönböztetés tényét.

Másodjára szintén ugyanabba a rendelőbe mentünk, ahol egy másik nőgyógyász hölgy igen elítélően és helyenként sértően nyilatozott otthon szüléses szándékainkkal kapcsolatban, és a várandósgondozási szolgáltatások általunk történő részleges igénybevétele kapcsán - ennek nyomát még papírra is rögzítette. Valahogy így hangzott a mondat ” a várandósgondozásra való felszólítást sértőnek találja”. Természetesen, nem a felszólítást találtuk sértőnek, hanem a felszólító módot, de a kedvemért nem javította ki. Duzzogva az emberi sokféleség viselhetetlenségén végezte el a vizsgálatot, közben szabadkozva az egyébként jól működő UH gép most éppencsak értékelhető képet adó viselkedésén.
Végül, a harmadik vizsgálatot szintén ott terveztük, sorra véve a még nem tesztelt 4. orvost.

Ő kedvesen szabadkozott, hogy nincs meg az az UH képesítése, amelynek nyomán az előző javasolt vizsgálatok hiányában meg tudná adni azokat az információkat, amelyeket az utolsó ultrahangnak meg kell adnia. Nehezen, de megértettük egymást, és javasolta a János-kórházat, mint területileg illetékes szervet. (egyébként, azt sem értettük, hogy a mai világban, amikor az anyákat az egészséges táplálkozásra buzdítják szerte a médiában, hogyan lehet azt megengedni, hogy a vércukorszint vizsgálatnál, patikában kelljen beszerzni egy mérhetetlenül édes valamit, aminek az elfogyasztása nemhogy soha nem történik meg az életben, de eleve valószínüleg hányásra, undorra van ítélve.)

Vajon nem lehetne másképpen, mint mondjuk 10dkg finomított cukor egyszeri, éhgyomorra történő elfogyasztása nélkül megvizsgálni a várandós, reggel éhes anyákat? Ez jó nekik? És a babáknak?

Gondolkoztunk, hogy akkor mi legyen. Kihasználva, hogy édesanyám vállata, hogy egy “rendes” ultrahangra befizet bennünket, ezért egy fizetős szolgáltatónál jelentkeztünk megbeszélt időpontra. Fél órát várattak, és nem érezte a doktornő természetesnek, hogy elnézést kérjen. A pultnál érdeklődve, kaptam némi felvilágosítást, hogy mi okozza a késést, de jeleztem is, hogy ezt nekik kell jelezni felénk, nem pedig nekünk kérdezni - ha már fizetünk, és időpontunk van - részletek egy korábbi írásban itt.
A születés

Már nagyon szerette volna Adrien megszülni a picit, és néhány nappal a megjósolt dátum előtt is egyre fokozódó türelmetlenség jelei mutatkoztak rajta. A harmadik gyermeküket szülő anyáknál állítólag gyakran előforduló vajúdási fájások jelentkeztek. Már lassan két napja, fél órás, majd 5 perces, közép-enyhe formában.

Aztán egyik éjjel hívtam a bábákat, hogy vannak 5 perces fájások. Fél 4 körül ide is értek, de a gyors vizsgálat nem mutatott méhszáj-tágulást. Adrien pedig fáradt már.. A bábák elmentek, mi pedig próbáltunk pihenni. Másnap sétáltunk a környéken, és akkor lett teljesen világos számomra, hogy Adrient nagyon megviselték a történtek.

Nevezetesen az, hogy előzetes rákészülése nem vezetett eredményre, hogy hiába próbált vizualizációs módszereket, hiába minden kísérlete, hogy a korábban hosszan elhúzódó és fájdalmas tágulási szakaszt lerövidítse. Ez a belső kudarc élmény annyira megtörte az egyébként bivalyerős kincsemet, hogy még odáig is hajlandó lett volna elmenni, hogy a legegyszerűbb és legkevésbé fájdalmas módon kerüljön ki belőle a kicsi babóca. Legalábbis gondolatban megfordult a fejében.

A pihenés, és némi támogatás, biztatás jót tett, valamint annak az idős szülésznőnek is a látogatása, aki CTG-t hozott, és megvizsgálta Adrient. A bölcs, nagyfokú tapasztalattal rendelkező kedves hölgy búcsúzáskor jelezte, hogy szerinte nem marad már bent tovább a baba még egy éjszakát.

A 2007. év bábájának megérzése beigazolódót….

A fájások a szülésznő elmentével erősödni kezdtek, mintha láthatatlanul megegyeztek volna, hogy akkor mehet a dolog, minden rendben van. Mire visszaértem a gyerekekkel a temetőből, Adrien az ajtóban jelezte, hogy be se menjünk, hanem menjünk egyből édesanyámhoz, és a gyerekek maradjanak is ott. Mire hazaértem, egyre erősödő fájásokat tapasztaltunk. A gyakoriság és erősség periódikusan emlekedett. A kicsit nyugodtabb szakaszokat erősebbek és gyakoribb fájások követték, szép, harmónikus elrendezésben. Este hívtam a bábákat, akik éppen egy másik szülésnél végeztek, valahol a város túlsó feléhez közel. A tesztkérdésekből (nevezetesen, hogy milyen hosszú egy fájás, és mennyi időként követik egymást) megállapították, hogy legjobb lesz, ha egyesenesen ide jönnek.

Fokozódó izgalom.

Ekkor egy nehéz másfél óra következett, mert hiába erősödtek a fájások, egy kissé váratlaunul ért engem a helyzet, hogy bármi lehet, és én vagyok az egyedüli döntésképes ember ebben a helyzetben. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy csak egy jó óra múlva végez a munkájával a felkért bábatanonc-dúla, aki szintén a város másik végéből indul. Ráadásul a bába felhívott, hogy úton ide el kellett kanyarodniuk egy sürgősebb ügyhöz, és ha ott már látszik valami, telefonálnak. Képzelhetitek! Mit érez ilyenkor az ember. A megértéssel próbálkoztam, hogy a másik eset biztosan sűrgősebb, fontosabb, és nekem pedig bíznom kell abbban, hogy érkezik segítség, és addig pedig elboldogulok.

9 óra után nem sokkal, újra próbálkoztam a telefonálással, de sikertelenül. Szerencsére a bába már itt állt nagyobbacska életmentő csomagjával az ajtó előtt. Nagyon megörültem neki (egyébként is bírom). Bejött, és megvizsgálta, kikérdezte, kedvesen megnézte Adrient, hallgattunk baba-szívhangot és a vizsgálat megerősítette, hogy jó úton halad a méhszáj tágulása. Ez mindenképp jó visszacsatolás volt Adriennek, aki egyre mélyebben, félálom szerű transzban vajúdott. Bennünket nem nagyon érzékelt, az előző szülésekhez képest itt kevesebbet tudtam segíteni neki.

Egy óra sem telt bele, és megékezett a bábatanonc-dúla, akit szintén nagy örömmel fogadtam. Most már biztos voltam, hogy kellő mennyiségű jó kéz jelen van. A fájások szépen épültek egymásra, egyre durvultak, és meglepően gyorsan jutottunk el a kitolási szakaszhoz (a korábbi csemeték esetében ez 41 illetve 27 óra volt). A baba pedig hipp-hopp, egy tolásra kinn is lett - enyhe zúlzással! Megrázóan isteni élmény volt jelen lenni, átélni! Kirázott a hideg, amikor előbújt. Az egész annyira varázslatosan kézzelfogható dolog, hogy a szentsége a maga profánságában lakik. Az emberi test, a teremtő csodája, a méh működés, a szervek tágulása, elhelyezkedése - az egész annyira valószerűtlen a tojáshoz, csomagoláshoz szokott tudatunk számára!

Piroska egyet sírt, aztán ment anyukájához, én pedig a két álcsomóval rendelkező köldökzsinór már nem pulzáló részénél ollóval könnyítettem a megérkezését. A szagok nagyon különlegesek. Nem undorítóak, különlegesek. Lehet, hogy régi élményeket hívott elő a meleg méhlepény szaga, nem tudom, de a magzatmáz, a kifelé fordult magzatburok olyan egyszeri és megismételhetetlen biológiai-szellemi tanóra szemléltető eszközeiként is megjelentek, amelyhez rendkívüli módon tudtam érzelmileg is kapcsolódni. Egyszóval, életem egyik legkülönlegesebb élményeként írta be magát Piroska lányom születése az emlékezetembe.