szabadarcmás

Mivel igen sok nap telt el azóta, hogy ideírtam, nem árt, ha egy két eseményt a megfelelő időrendiségében tálalok.

Tehát következzék a Buddha-ereklyékhez kapcsolódó írás.

A Maitreiya-project keretében utaznak a Buddha-ereklyék körbe a világon, hogy mielőtt végső helyüket meglelik egy óriási Buddha-szobor szívében, Bódhigayaban, a világ számára elvigyék üzenetüket.

Számunkra sem volt kérdés, hogy irány a Petőfi-irodalmi múzeum. De mégis mikor? A döntés, félig meddig spontán módon vasárnapra esett. A gyerekek elaludtak a kocsiban a Játékpalotában történt rövid vásárlás után, mi pedig lelkesen autóztunk, először a Budai-hegyekbe, majd be a városba. A rakparton parkoltunk le, s eközben két kismama jött velünk szembe: Kriszta és Dóri, Tas felesége, hatalmas pocakkal. Rémisztgettek, hogy rengetegen vannak.

Míg a gyermekek bent horpasztottak, Adrien elment felderíteni a terepet. Kiderült, hogy kisgyerekekekkel nem kell várni. Egyébiránt meg sem kockáztattuk volna a sort. Ébredés után könnyedén bejutottunk, egészen az ajtóig. Ott, mivel táskánkat hátizsáknak ítélték, a ruhatárra köteleztek bennünket. Sajnos, kis vitába szálltam a biztonsági őrrel, mert mellettünk közben számos hölgy érkezett, a miénknél nagyobb táskákkal (valószínüleg nem pelenka és törlőkendő, meg pohár felszereléssel). Megadtam magam.

A lépcsőkön levettük a cipőnket, majd még mielőtt ocsúdtam volna a térben, azonnal kihalászott egy kedves, ám sajnos utólag túlbuzgónak ítélt idősebb hölgy, és majd mindenki előtt az ereklyéket kiállított terembe citált bennünket. Mentünk is, innen visszanézve azonban inkább rohanás volt. Nem adódott egy pillanat sem, hogy átéljem a szemlélődő várakozást.

Egyszercsak ott találtuk magunkat a két gyerkőccel abban a gyönyörűen berendezett teremben, az ajtóban a bennünket az ereklye-látogatásra invitáló barátunk ex-barátnője telefonált. Innentől kezdve, sajnos szubjektív valóságom irányította a dolgok megélését. Szerettem volna elolvasni, kinek a ringszeljeit látom, ám egy sarokra 3-4 másodpercet engedélyezett a 4 sarkon álló csordás. Nem akadtam ki teljesen, de mégis. Nem értettem, hogy mi az oka annak, hogy az eltelt 40 másodper alatt 4-szer kell siettettni. Nem illett egyáltalán a helyhez, az alkalomhoz ez a fajta hozzáállás. Szegény Samu, azt sem tudta mi van, csak érezte, hogy hajtanak.

Az áldomást adó szerzetessel legalább jót mosolyogtunk - ez végül megnyugtatott, de erősen sajnáltam a helyzetet, és magamat okoltam. Főleg, miután megnéztünk a filmet. Miért nem előbb a filmet néztük meg? Kérdeztem magamtól. Ekkor persze beugrott az erőszakos nőszemély, meg a saját gyengeségem is. Lehettem volna karakánabb, a helyzetet jobban átlátó viselkedést gyakorolva. Nem voltam.

Oldal: 1 2 3